2013. 08. 02.
Mephisto (2)
- Szabó István filmjéről -
Első impulzusunk Höfgenről, hogy az öltözőben őrjöng, miközben a színpadon lévő kolléganőjét Dora Martin primadonnát tapsolja, ünnepli a közönség. Nem tud mit kezdeni színésztársa sikerével, nem tudja elviselni a másik sikerét. Szemtől szembe azonban gratulál a primadonnának. Ez a kettősség mindvégig meg van a jellemében. Ezt a kettősséget színes bőrű szeretője, Juliette úgy jellemzi, hogy mindig maszkot visel.
Höfgen nem tud mit kezdeni színésztársa sikerével, holott ő is sikeres színész Hamburgban. Ambíciózus tervei vannak. Forradalmi színházat – népszínházat – akar csinálni. A kikötői munkásoknak akar játszani. Nézetei, szándékai alapján baloldali, kommunista beállítottságú. Ezért kerül összetűzésbe egyik színésztársával Hancs Niklas-sal, aki a Nemzeti Szocialista Párt tagja. Höfgen hamburgi "sikerének" csúcsa, hogy jó családba nősül. A feleségének a nemzeti szocialisták hatalomra kerülése előtt így beszélt róluk: "Minden náci hitvány! Az ember bemocskolja magát, ha a közelükbe kerül. Sajnálom, hogy te ezt nem érted meg. Ez a családod híres liberalizmusa. Neked nincs világnézeted, csak játszol és kíváncsiskodol. A meggyőződés neked egy érdekes lélektani jelenség…" Höfgen ekkor még "halálos ellenségnek" tekinti a nemzeti szocialistákat.
A hamburgi társulatnál hangulatváltás lesz, ahogy a nemzeti szocialisták hatalomra jutnak. Ettől kezdve eszerint is születnek döntések arról, hogy ki hova tartozik. A fordulat után Höfgen mégse megy a feleségével külföldre, hanem a becsvágy Berlinbe viszi Lotte Lindenthtal színésznő invitálására. Berlin a sikert, a nagy szeretetet, a Mephistot és a Hamletet jelentették számára. Dora Martin mondja neki ekkor: "De magának jól fog menni Hendrik Höfgen, akármi történik egyébként Németországban."
A film nagy jelenete a kézfogás. Höfgen, mint Mephisto, maszkban a hatalom képviselőjének a páholyába megy, ahol Lotte Lindenthal bemutatja egymásnak őket. Mephisto mélyen meghajolva kezet ráz a tábornokkal. A kivilágított, zsúfolt nézőtérről mindenki őket nézte. Ezzel a kézfogással a hatalom végérvényesen elfogadta. A Tábornok hívta, nevezte el Mephistonak is. A hatalom elfogadta Mephistot, a Sátánt. A kézfogás következménye, hogy Höfgen intendánsa lesz a színházának, tehetséges művész és sikeres, aki mindent elért és mindent elveszített. Elgyengíti, súlytalanná teszi a hatalom. Meddig lehet elmenni? Hol van az önfeladás határa? Meddig lehet elmenni a kompromisszumok útján? Hol kezdődik a megalkuvás? Menti-e a kisebb-nagyobb megalkuvásokat az így és csakis így elért siker? Menti-e a kivételezett helyzetből adódó segítségnyújtás, amely nélkül mások elpusztulnának? Segít Juliette-nek, Hans Niklasnak, a nemzeti szocialistákból kiábrándult színésztársnak, Otto Ulrichs-nak, a szintén színésztársnak, Kis Böcknek, az öltöztetőnek… Hans Niklasnak és Otto Ulrichsnak még kivételezett helyzetében sem tud segíteni. Sőt, a hatalom abban a pillanatban, amikor bekebelezte, tudomására hozza, hogy kivételezett helyzete megszűnt. Amikor Otto Ulrichs érdekében próbál eljárni a Tábornok így utasítja helyre: "Na most már elég, Höfgen! Menjen innen! Erről magának semmi tárgyalnivalója nincs…, nem ez a maga szerepköre… Maga ilyen ügyekben nem kom-pe-tens! És jobb, ha minél távolabb tartja ettől a dologtól. Adok magának egy jó tanácsot. Ne avatkozzon maga mindenbe! Jobban teszi, ha saját dolgaival törődik "
Höfgen számára a nők egyfajta menekülést jelentettek. Három ilyen nő volt, Juliette, a szeretője, Lotte Lindenthal, a pártrfogója és Barbara a felesége. Juliette, a színesbőrű szeretője, aki tánctanára is, próbálja visszahozni a földre, próbálja megtanítani a földön járni. Höfgen vele szemben is védi viselkedését, a színházat, védi azt az álláspontját, hogy ő nem mehet el, neki a színház a feladata. Juliette Höfgennek egy kiállítás megnyitóján mondott beszédének újsághíre apropóján ez a párbeszéd zajlik le közöttük: "
Juliette: Miért kell neked ezekkel együtt szerepelni? …Beszédes mondani…
Höfgen: Mert hívnak.
Juliette: Mást is hívnak biztosan. Nem kell odamenni… Miért van erre szükséged? Vagy ennyire szeretsz köztük lenni?
Höfgen: Gondolod, visszautasíthattam? Senki nem tette volna az én helyemben, s aki állítólag az ellenkezőjét tenné, az hazudik.
Juliette: Mert te mindig jól akarsz viselkedni. Te olyan rendes fiú vagy. A jóviseletű kényelmedben akarsz maradni. Mert félsz. Így van?
Höfgen: Igen… De nekem jó…, jól viselkedni…..., én szeretek.
Juliette: Akkor viselkedj jól. Csak a kettő együtt most egy kicsit nehéz lett. Velem is lenni, jól viselkedni…. (…) A bőröm, az orrom, a hajam akkor is ilyen marad, ha én szégyellem magam érte, és mást szeretnék... Csak elfogadni tudom, semmi mást... Én mégis német vagyok. Német néger. Ez az anyanyelvem. Hová menjek?… És mi lesz velem?
Höfgen: Nem tudom, Julitte. Én azt sem tudom, hogy énvelem mi lesz.
Julitte: Te csak magaddal foglalkozol…"
Juliettenek mennie kell, el kell hagynia Németországot, ami Höfgen közbenjárására sikerül is. Egy valamiben értenek egyet: az egymás iránt érzett szexuális szenvedélyben.
Lotte Lindenthal a pályáját egyengeti. Az ő kérésére megy Berlinbe, ő mutatja be a Tábornagynak, ő segít másokért közbenjárni.
Barbara a felesége, egy jó partinak tűnik, de közbe szól a nemzeti szocialisták hatalomra kerülése. Szintén a földre szeretné lehozni Höfgent, eredménytelenül. A nemzeti szocialisták győzelmekor külföldre megy, ő marad. Még párizsi találkozásukkor is azt bizonygatja a feleségének, hogy ő semminek nem részese, ő a színházat, a német kultúrát védi. A siker vakká teszi. A párizsi kávéházbeli beszélgetésük részlete:
"Barbara: Hogy bírod ott Hendrik? Te mindent látsz és tudod, hogy mi történik Németországban…
Höfgen: Én a színházban élek.
Barbara: A színházad Berlinben van.
Höfgen: Nem tudod innen megítélni a helyzetet…
Barbara: Most már nemcsak színész vagy, Hendrik. Ez választás…
Höfgen: Én nem fogok bemocskolódni, Barbara…. És valakinek menteni kell az értékeket, nem gondolod? Most a Hamletet fogjuk játszani. Akár testszik Shakespeare a hatalomnak, akár nem.
Barbara: Tudod mi a színház a hatalomnak, Hendrik? Ékszer, fel lehet tűzni, hogy csillogjon rajta, »Nekem ez is van.« Hendrik, neked nem szabad köztük maradnod!
Höfgen: Rám szüksége van az embereimnek, a »családomnak«, ha úgy tetszik. És az intendatúra egy lehetőség, amivel élnem kell… Embereken kell segítenem, akik most nehéz helyzetben vannak.
Barbara: …..Frázisok… a te ellenállhatatlan önámításod, Hendrik, megint tökéletesen működik…"
Höfgen számára többször is megadatik, hogy kiszálljon, külföldre menjen, de soha nem él a lehetőségekkel, még a nők kedvéért sem. Nem sodródik, nem kényszer hatására cselekszik, hanem tudatosan megy előre.
A Tábornagy születésnapja. Ünneplő tömeg, estély, tánc, fényűzés, pompa. Két férfi jön le a lépcsőn, a bal oldalit Szabó István, a filmrendező alakítja. Elegánsak. A férfi odasúgja Szabónak, hogy mennyibe kerül mindez. Szabó fölnéz a mennyezetre. Csodálatos születésnap, mondja, szörnyű, hogy részt kell vennünk rajta.
Valóban résztvevőknek kell lennünk?
A film utolsó jelenetében Höfgen ott áll egyedül a stadion közepén, abban a stadionban, ahol a berlini olimpiát rendezik majd, a reflektorok kereszttüzében, mintegy a reflektorok fényességének keresztjében.. Nem menekülhet a fényből. "Én csak egy színész vagyok – kiabálta. – Mit akartok tőlem? Csak színész."
Itt azonban ő már se nem színész, se intendáns, itt ő már csak van, mint egy kellék. Mindent elért, a hatalom körbeveszi, és nem engedi. Mephisto sikerében a hatalom foglya és talán először fél. Biztonságérzete odavan. Egyedül van és magányos. Höfgen az elfogadottak, a sikeresen és a sikerekben élni tudók közé tartozik. Tehetsége, értékei mindenre – adott esetben rosszra is – fölhasználhatók. Hagyja, hogy jellemének rosszabbik énje uralkodjon felette. Értékes ember lehetne, az adottságai megvannak hozzá, ezért folyamatosan kételkedik. Azonban minduntalan meggyőzi önmagát, legyőzi kételyeit. Ezzel egyre inkább kötődik a hatalomhoz, morálisan egyre inkább süllyed és így veszít el fokozatosan mindenkit, tulajdonképpen még a hatalom jóindulatát is.
Ezt a lelki folyamatot a Höfgent alakító Brandauer ellenállhatatlan erővel jeleníti meg. Ebben a jellemformálásban benne van az az ambivalencia, az a kettősség, ami valójában Höfgen. Szabó István szerint, akiben túl sok a megalkuvás, az nem nyerheti meg az élete biztonságáért folytatott harcot. Ha valaki csak érvényesíteni akarja önmagát, az abba bele fog bukni. Höfgen nem néz szembe azzal, hogy hol tart. Úgy csinál, mintha ahhoz semmi köze nem volna, ahol a német társadalom tart. Ez önmaga megnyugtatása, amely szerint ő nem felelős. Ellenkezőleg, ő jót akar, ő segít másokon. Ha pedig az egyén nem érzi a felelősségét, akkor ereje sincs hozzá, hogy legyőzze saját magát és továbblépjen.